Cambridge

”Colour” – An Exhibition With My Colours 

One the many good things about Cambridge is that it can cause surprises even after two years. You can almost be addicted to the beauty and charm of this city. No one day is like the other. They are full of surprises: interesting meetings with different people, everyday, little miracles or life-changing events… and plenty of cultural experiences which one can not get enough of. Moreover, this city always exceeds itself. As if it wanted to say: ”I could give you more than you think. Look! I can be more beautiful today than I was yesterday.” It can be a night image behind Magdalene College, near the River Cam, that the full moon painted with silver, claret and green, colouring the slightly wavy water, the bridge, and the old building with its unique shades. Or it can be a message from an old doorway, from an alleyway that opens up unexpectedly from nowhere, or a lonely but proudly rolling boat: “You are lucky to see me.” And I had this feeling when I wandered into the 200-year-old Fitzwilliam Museum with a friend of mine last Sunday. I had been there several times, but that afternoon visit was accidental. And again, Cambridge gave me an “I can be more beautiful today than I was yesterday.” feeling when I entered the exhibition called ”Colour: The Art and Science of Illuminated Manuscripts”. 

Especially as a librarian, I was in a flow, and this feeling took me from one book to the other: from a wonderful Bible from 1420-30, open at The Book of Genesis, decorated with a nicely painted initial ”I” that ran on the side of the old, cracked page, to a beautiful book from Boethius (1476), who is my favourite author from that time. Each volume made me feel the passage of time. I saw some Books of Hours (medieval prayer books) as well. The oldest manuscript was from 930-50, which was amazing! Of course, these are just some of the 150 manuscripts that were displayed, and most of them were more than 600-800 years old.  

The most interesting show-piece was a scroll by Sir George Ripley, who was an alchemist in the 16th century. It was at least 5 feet long and about 2.5 feet wide. You can read a poem about alchemists’ ”magic” on it.  And how does alchemy connect to writing manuscripts? It is said there were six colours that were made by alchemists and used for decorating books at the time. It must be true, because I think the moon used these colours that night when it allowed me to see how it painted that beautiful picture of Cambridge.  

Suggested links:

Colour: The Art and Science of Illuminated Manuscripts:

http://www.fitzmuseum.cam.ac.uk/colour

Colour: The Art and Science of Illuminated Manuscripts review – a rainbow of agony and ecstasy (The Guardian)

https://www.theguardian.com/artanddesign/2016/jul/28/colour-the-art-and-science-of-illuminated-manuscripts-review-a-rainbow-of-agony-and-ecstasy

About George Ripley:

https://en.wikipedia.org/wiki/George_Ripley_(alchemist)

 

Reklámok
Categories: books, Cambridge, colour, Colour: The Art and Science of Illuminated Manuscripts, Fitzwilliam Museum, librarian, library, manuscript | Címkék: , , , , , , , | Hozzászólás

Colour – egy kiállítás az én színeimmel

Cambridge-ben az is jó, hogy még két év után is tud meglepetést okozni. Az ember szinte függővé válik ennek a kisvárosnak a hangulatától, bájától. Egyik nap sem olyan, mint a másik. Tele van meglepetésekkel: érdekes találkozások, hétköznapi, kis csodák, sorsfordító események… és sok-sok kulturális élmény, amivel nem lehet betelni. Ráadásul mindig-mindig túllicitálja önmagát ez a varázslatos hely. Mintha mindig azt akarná mondani: “Én még annál is többet tudok, mint gondoltad volna! Nézd! Én még annál is szebb vagyok, mint tegnap voltam!” Legyen az egy éjszakai kép, amelyet a telehold festett minap a Cam folyónál, a Bridge Streetnél, különleges ezüsttel, bordóval és zölddel színezve a kissé hullámzó vizet, a hidat és a Magdalene College régi épületét. Vagy legyen az egy érzés, amit egy régi kapualj, egy hirtelen, a semmiből nyíló sikátor, egy magányosan, de büszkén ringó csónak üzen: “Szerencsés vagy, hogy engem láthatsz!”. És ezt éreztem, akkor is, amikor a város immár 200 éves múzeumába, a Fitzwilliam Museumba, csak úgy véletlen, egy szombat délután betévedtem egy barátommal. (Ahol egyébként már többször voltam.) Tényleg csak akadt két szabad óránk aznap délután, és Cambridge megint egy “annál is szebb vagyok mint tegnap voltam!” élményt adott nekem a “Colour” című időszaki kiállításával.  

Különösen könyvtárosként egyik kiállított kézirattól a másikig sodort a “flow”. Itt egy 1320-40 között készült csodálatos Biblia. Kinyitva a Teremtés könyvénél, az első oldalon. Az I iniciáléja egészen az oldal aljáig lefutott, követve tovább a lap alsó szélének vonalát, majd a másik oldalon felfutva végződött a nagy műgonddal festett betű. Csodás, nagy méretű, kódexre hasonlító könyv volt ez, lapjainak alja igen csak megrepedezve, éreztetve az idő múlását. Amott Boethiustól egy csodás darab 1476-ból. Majd talán a legrégebbi kézirat i.sz. 930-50-ből. Aztán különlegesen szép képekkel néhány “Book of Hours”, imádságos könyv. S mindez csak néhány a kiállításon található 150 kéziratból, amelyek többsége 600-800 éves. 

Az egyik legérdekesebb darab egy alkimista kézirattekercse volt a XVI. századból. Legalább másfél méter hosszú és kb. 80 cm széles darab, George Ripleytól. A tekercsen egy vers olvasható az alkimisták “varázslatáról”. És hogyan kapcsolódnak az alkimisták a kéziratok készítéséhez? Azt mondják, volt hat szín, amelyet alkimiai folyamatok révén nyertek abban az időben, és használták fel a kéziratok készítéséhez. Én elhiszem, mert szerintem a telehold is ezeket használta azon az éjjelen, amikor megengedte látnom, ahogy megfesti Cambridge-t. 

Angolul ezt a postot itt olvashatod

Ajánlott linkek: 

A Colour: The Art and Science of Illuminated Manuscripts c. kiállítás weboldala a Fitzwilliam Museum honlapján: 

http://www.fitzmuseum.cam.ac.uk/colour

A Guardian beszámolója a kiállításról:

https://www.theguardian.com/artanddesign/2016/jul/28/colour-the-art-and-science-of-illuminated-manuscripts-review-a-rainbow-of-agony-and-ecstasy

George Ripley alkimistáról: 

https://en.wikipedia.org/wiki/George_Ripley_(alchemist)

Categories: alkimista, alkimisták, Anglia, Bible, Biblia, books, booksandsoul, Cambridge, colour, Colour: The Art and Science of Illuminated Manuscripts, Fitzwilliam Museum, George Ripley, időszaki kiállítás, kézirat, kézirattekercs, könyv, könyvek, könyvtár, könyvtáros, középkor, librarian, library, manuscript, múzeum, régi könyvek, szinek, vallás | Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

A Wren Library csodás, régi könyves gyűjteménye

Minap egy kis városi séta során olyan szerencsém volt, hogy a közönség számára napi két órán át nyitva tartó 13045546_1171992752841390_813879675_nkönyvtárba “botlottam”. Persze Cambridgeben nem nehéz “belebotlani” valamibe… hol egy kortárs kamarakiállítás, aztán a következő sarkon egy tehetséges zenész gitározik, majd belépsz egy ódon kapun, egy könyvtárba, ahol egy kéziratot láthatsz (bármely hétköznap, ingyen!) i.sz. 800-ból. Vagy ugyanitt egy másikat 1100-ból. Mivel fotózni nem szabad, sőt a telefonokat is ki kell kapcsolni, ezért sajnos csak a környék parkjáról tudtam illusztrációt hozni. Ellenben a könyvek megtalálhatóak digitalizálva!! Méghozzá itt a katalógusban, azaz a James Catalogue -ban:

http://trin-sites-pub.trin.cam.ac.uk/james/search.php

Csak egy klikk a Catalogue Searchre, majd magától megjelenik “Only include virtual manuscript”. Egy OK gomb és már nézegethetjük is a szebbnél szebb réges régi könyvet, dokumentumot az egyes címekre kattintva. Régi könyves könyvtáros kollégáknak különösen ajánlom. Úgy mint például ezt a gyönyörű darabot is, amely Pál apostol levelét tartalmazza (XII. századból, illetve a XIII. század elejéből):

http://trin-sites-pub.trin.cam.ac.uk/james/viewpage.php?index=43

A Wren Library-ben, a Trinity College gyűjteményében, fantasztikus értékeket találunk. A kiállított dokumentumok között van például Shakespeare Lear királya 1609-ből. De találhatunk Aldus Manutiustól, illetve Boethiustól is dokumentumot. Utóbbi az 1100-as évekből. Az igazán gazdag gyűjteményben egyébiránt 1250 középkori dokumentum található.

Maga a könyvtárterem is gyönyörű. Tényleg kár, hogy nem lehet képeket készíteni, de a google-n rákereshető… Csodás, óriási, festett üvegablaka van. Díszítőelemként pedig a Trinity College-ban végzett, híres emberek márvány mellszobrait láthatjuk, mint például Isaac Newtonét.

Ha csak virtuálisan is, de ajánlom felkeresni a Wren Library-t!

 

Categories: Anglia, booksandsoul, Cambridge, digitalizálás, digitalizált gyűjtemény, digitalizált könyvek, könyv, könyvek, könyvtár, library, régi könyvek, virtuális gyűjtemény, Wren LIbrary | Címkék: , , , , , , , , , | Hozzászólás

Igaz téli mese

Pegán Anita: Igaz téli mese

A Cam folyón egyre több kacsa gyülekezik, pedig kissé hideg van. Persze csak amennyire az angol tél hideg. Havat, ha két napig láttunk, nulla fok alá alig ment a hőmérő napközben.
– Most csinálj rólam egy képet! – kiáltja Eszter. Örül, hogy végre van, aki fényképet készít róla Cambridge-ben. Nem is egyet, hanem egy sorozatot. És végre nem selfie-t rak fel a facebookra, hanem rendes képet. Távolabbról, úgy, hogy látható legyen a környezet. Furcsa lenne számára megkérni egy idegent, hogy fotót készítsen róla. Hisz nem turistaként járja a városka utcáit, hanem itt dolgozik, au-pair. Vagyis tulajdonképpen egy kis faluban él, nem messze Cambridgetől.
Eredetileg Londonba jött Erdélyből. „Londonban sokkal jobb volt.” – mondta egyszer. – „Azt sem tudtam melyik programot válasszam. Viszont itt találtam jó családot. Az első, londoni családtól szó szerint el kellett szöknöm. Rengeteget dolgoztam. Egy nyolc hónapos gyerekkel voltam egész nap, bezárva. A google térképen néztem meg, hogy a ház környékén hol vannak bokrok és fák. A barátaim már átküldték a Szökés összes évadját a neten. Egy adandó alkalommal kivittem a cuccaimat, és az egyik bokor takarásába tettem. Nem sokkal utána el tudtam szökni.”
Kissé hideg szél fúj. Megigazítja a kabátját és a sálját, majd egy újabb fotót készítek róla. Csinos. Pedig tudom, hogy úgy gondolja, van rajta pár felesleges kiló, amiből én egyet sem látok. Mosolyog. Hirtelen magabiztosnak tűnik. Átváltozik egy pillanatra egy önfeledt fiatal lánnyá, elfeledve mindent, ami körülveszi, a sokszor oly kimerítő valóságot. Egy külső szemlélő talán egy turistát lát, aki a barátnőjével fotózkodik a folyóparton, és akik este egy hostelben szállnak meg. Ezt az önfeledtséget szinte sosem láttam az arcán…
Vannak olyan emberek, akikre nagyobb súlyt tesz a sors, mint másokra… De elbírják, még ha ennek az is az ára, hogy igen korán fel kell nőniük. Igen, vannak olyan emberek, akiknek gyerekként túl kevés jut a szülőkből, a szülői szeretetből. Talán ez a teher az egyik legnagyobb, amivel végigmegy majd az egész életén. Mint ahogy ő is ezt teszi, akinek 13 éves korában meghalt az apukája. Emlékszem, ezt inkább csak mellékesen tudatta velem, mint ami nem is olyan fontos. Holott én már tudtam, az első találkozásunknál. Tudtam, hogy valakit elvesztett. Éreztem, hogy egy 21 éves lány nem lehet ennyire felnőtt gondolkodású, hacsak a sors már meg nem próbálta. Bár azt tartom, hogy a halál nem volt soha idegen számára. Talán a székely lelke az, amely annyira egységben tartja gondolataiban, érzéseiben az életet és a halált, melyek elválaszthatatlanok… nincs egyik a másik nélkül.
Egy modern népmese az ő élete. A három testvérből a legkisebb, akinek nehezebb, akinek küzdelmesebb a sorsa, butterfly-in-black_00009063mint a többieké. Akivel megtörtént olyan is, mint egy „igazi” mesében, amikor a hargitai kis faluban egyszer csak kopogtak az ajtón. Épp élete hányatott szakaszában a nagymamájánál töltötte az estét. Kinn szitált a hó, ők pedig benn melegedtek a kályhánál. Ő nyitott ajtót. S bár ekkor még nem tudta, de Őt választotta ki a jó Isten a következő, nehéz feladatra. Egy ijedt arcú nő állt ott, és segítséget kért. „Egy barátnőnk rosszul van! Kérhetnénk egy pohár vizet?” Eszter rögtön vitte a vizet és egy takarót. Még Temesvárról kapta a szőtt anyagot, amelyet pillangók díszítettek. A házból kilépve már látta is az asszonyt. Ketten támogatták. Jártányi ereje sem volt. Odament hozzájuk, és leült a jeges földre. A pokrócot leterítette, és az ölébe fektették a haldoklót. Óvatosan megsimította a homlokát, és halkan beszélt hozzá. Az asszony néhány perc múlva már nem lélegzett. A saját és a pillangók ölelésével segítette át őt a mennyországba… a hó pedig csak szitált tovább…

Most ikerbabakocsit tolnak el mellettem (itt rengeteg a kisgyerek), ezért félre kell állnom, félbeszakítva fotózást. Eszter nemrég azt mondta, hogy nem akar gyereket. „Erre a világra? Én nem akarok szülni. Hogy az ő élete is nehézségekkel teli legyen!?”
A kocsit eltolják, és ahogy visszafordulok, látom, hogy ő a vizet nézi. Elmúlt az előző pillanat varázsa. Most talán a szerelmére gondol. Vagyis igen, szinte biztos vagyok benne… van egy fiú, aki akkor hagyta el, amikor kijött ide. Szerinte még mindig belé szerelmes. Egyszerűen mindig rá gondol, nem tudja elfelejteni. Bár szerintem csak egy ábrándot kerget… de ezt hiába mondanám neki, úgysem értené.

„Nem, nem tudok megbízni senkiben” – mondta egyszer váratlanul. Néha hirtelen rájött valamire, kimondta és aztán csend…

Azt hiszem azonban, hogy az emberekbe vetett hitét soha nem veszítette el, annak ellenére, hogy hamar elveszíthette volna. Pont olyan emberektől nem kapta meg a bizalmat, akiktől meg kellett volna kapnia. Egy katolikus iskolába járt. Bennlakással. Azonban a távolból hiányzott az anyai támogatás. Így megesett, hogy a kosztpénzt sem kapta meg otthonról. A tanárai pedig megvádolták azzal, hogy elköltötte. A gyermek pedig nem tudja megvédeni magát… mit tehetett? „Tudom, hogy nem szabad, de nem volt mit tennem: volt, hogy ételt kellett lopnom. Éhes voltam.” Aztán abbahagyta az iskolát. Visszaköltözött a szülőfalujába és hányatott évek alatt elvégzett egy másik középiskolát. Többször mondtam neki, hogy tanuljon tovább, de azt mondta, hogy egyedül nem tudja megoldani.

Most, ahogy még mindig a vizet nézi, nem akarom megzavarni. Készítek róla így is egy fotót. Ezt észre sem veszi.
Menjünk be a templomba – fordul felém hirtelen. Látszott, hogy tényleg vágyik oda bemenni, vágyik egy kis nyugalomra, csendre.
Rendben – válaszolom, miközben elmosolyodom, és arra gondolok, hogy az ember hitét nem lehet egykönnyen elvenni. És ez mennyire jó!
A templomban alig vannak. Leülünk. Csendben. Lopva oldalra nézek, erre a kedves lélekre, aki megőrizte gyermeki őszinteségét. Ez egyébként csak kivételes alkalmakkor nyilvánult meg számomra. Ilyen volt az utolsó találkozásunk vége, amikor életem egyik legkedvesebb, színes pillangóként felrebbent pillanata esett meg velem. A kis, angol faluban a templom mellett búcsúztunk el. Innen a házukhoz egy hosszú ösvény vezetett be. Kislányos könnyedséggel szaladt a ház felé, majd félúton elkiáltotta magát: „szeretlek!”

„Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.”

(Pál apostol első levele a korintusiakhoz – részlet)

 (Fotó: http://wallpoper.com/images/00/00/90/63/butterfly-in-black_00009063.jpg)

 

 

 

 

 

 

Categories: Anglia, angol, au-pair, barátság, booksandsoul, Cambridge, család, Erdély, fiatalság, hit, igaz történet, London, Nagy-Britannia, novella, székely, szeretet, téli mese, téli történet, történet | Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Működteti a WordPress.com.