Posts Tagged With: székely

Igaz téli mese

Pegán Anita: Igaz téli mese

A Cam folyón egyre több kacsa gyülekezik, pedig kissé hideg van. Persze csak amennyire az angol tél hideg. Havat, ha két napig láttunk, nulla fok alá alig ment a hőmérő napközben.
– Most csinálj rólam egy képet! – kiáltja Eszter. Örül, hogy végre van, aki fényképet készít róla Cambridge-ben. Nem is egyet, hanem egy sorozatot. És végre nem selfie-t rak fel a facebookra, hanem rendes képet. Távolabbról, úgy, hogy látható legyen a környezet. Furcsa lenne számára megkérni egy idegent, hogy fotót készítsen róla. Hisz nem turistaként járja a városka utcáit, hanem itt dolgozik, au-pair. Vagyis tulajdonképpen egy kis faluban él, nem messze Cambridgetől.
Eredetileg Londonba jött Erdélyből. „Londonban sokkal jobb volt.” – mondta egyszer. – „Azt sem tudtam melyik programot válasszam. Viszont itt találtam jó családot. Az első, londoni családtól szó szerint el kellett szöknöm. Rengeteget dolgoztam. Egy nyolc hónapos gyerekkel voltam egész nap, bezárva. A google térképen néztem meg, hogy a ház környékén hol vannak bokrok és fák. A barátaim már átküldték a Szökés összes évadját a neten. Egy adandó alkalommal kivittem a cuccaimat, és az egyik bokor takarásába tettem. Nem sokkal utána el tudtam szökni.”
Kissé hideg szél fúj. Megigazítja a kabátját és a sálját, majd egy újabb fotót készítek róla. Csinos. Pedig tudom, hogy úgy gondolja, van rajta pár felesleges kiló, amiből én egyet sem látok. Mosolyog. Hirtelen magabiztosnak tűnik. Átváltozik egy pillanatra egy önfeledt fiatal lánnyá, elfeledve mindent, ami körülveszi, a sokszor oly kimerítő valóságot. Egy külső szemlélő talán egy turistát lát, aki a barátnőjével fotózkodik a folyóparton, és akik este egy hostelben szállnak meg. Ezt az önfeledtséget szinte sosem láttam az arcán…
Vannak olyan emberek, akikre nagyobb súlyt tesz a sors, mint másokra… De elbírják, még ha ennek az is az ára, hogy igen korán fel kell nőniük. Igen, vannak olyan emberek, akiknek gyerekként túl kevés jut a szülőkből, a szülői szeretetből. Talán ez a teher az egyik legnagyobb, amivel végigmegy majd az egész életén. Mint ahogy ő is ezt teszi, akinek 13 éves korában meghalt az apukája. Emlékszem, ezt inkább csak mellékesen tudatta velem, mint ami nem is olyan fontos. Holott én már tudtam, az első találkozásunknál. Tudtam, hogy valakit elvesztett. Éreztem, hogy egy 21 éves lány nem lehet ennyire felnőtt gondolkodású, hacsak a sors már meg nem próbálta. Bár azt tartom, hogy a halál nem volt soha idegen számára. Talán a székely lelke az, amely annyira egységben tartja gondolataiban, érzéseiben az életet és a halált, melyek elválaszthatatlanok… nincs egyik a másik nélkül.
Egy modern népmese az ő élete. A három testvérből a legkisebb, akinek nehezebb, akinek küzdelmesebb a sorsa, butterfly-in-black_00009063mint a többieké. Akivel megtörtént olyan is, mint egy „igazi” mesében, amikor a hargitai kis faluban egyszer csak kopogtak az ajtón. Épp élete hányatott szakaszában a nagymamájánál töltötte az estét. Kinn szitált a hó, ők pedig benn melegedtek a kályhánál. Ő nyitott ajtót. S bár ekkor még nem tudta, de Őt választotta ki a jó Isten a következő, nehéz feladatra. Egy ijedt arcú nő állt ott, és segítséget kért. „Egy barátnőnk rosszul van! Kérhetnénk egy pohár vizet?” Eszter rögtön vitte a vizet és egy takarót. Még Temesvárról kapta a szőtt anyagot, amelyet pillangók díszítettek. A házból kilépve már látta is az asszonyt. Ketten támogatták. Jártányi ereje sem volt. Odament hozzájuk, és leült a jeges földre. A pokrócot leterítette, és az ölébe fektették a haldoklót. Óvatosan megsimította a homlokát, és halkan beszélt hozzá. Az asszony néhány perc múlva már nem lélegzett. A saját és a pillangók ölelésével segítette át őt a mennyországba… a hó pedig csak szitált tovább…

Most ikerbabakocsit tolnak el mellettem (itt rengeteg a kisgyerek), ezért félre kell állnom, félbeszakítva fotózást. Eszter nemrég azt mondta, hogy nem akar gyereket. „Erre a világra? Én nem akarok szülni. Hogy az ő élete is nehézségekkel teli legyen!?”
A kocsit eltolják, és ahogy visszafordulok, látom, hogy ő a vizet nézi. Elmúlt az előző pillanat varázsa. Most talán a szerelmére gondol. Vagyis igen, szinte biztos vagyok benne… van egy fiú, aki akkor hagyta el, amikor kijött ide. Szerinte még mindig belé szerelmes. Egyszerűen mindig rá gondol, nem tudja elfelejteni. Bár szerintem csak egy ábrándot kerget… de ezt hiába mondanám neki, úgysem értené.

„Nem, nem tudok megbízni senkiben” – mondta egyszer váratlanul. Néha hirtelen rájött valamire, kimondta és aztán csend…

Azt hiszem azonban, hogy az emberekbe vetett hitét soha nem veszítette el, annak ellenére, hogy hamar elveszíthette volna. Pont olyan emberektől nem kapta meg a bizalmat, akiktől meg kellett volna kapnia. Egy katolikus iskolába járt. Bennlakással. Azonban a távolból hiányzott az anyai támogatás. Így megesett, hogy a kosztpénzt sem kapta meg otthonról. A tanárai pedig megvádolták azzal, hogy elköltötte. A gyermek pedig nem tudja megvédeni magát… mit tehetett? „Tudom, hogy nem szabad, de nem volt mit tennem: volt, hogy ételt kellett lopnom. Éhes voltam.” Aztán abbahagyta az iskolát. Visszaköltözött a szülőfalujába és hányatott évek alatt elvégzett egy másik középiskolát. Többször mondtam neki, hogy tanuljon tovább, de azt mondta, hogy egyedül nem tudja megoldani.

Most, ahogy még mindig a vizet nézi, nem akarom megzavarni. Készítek róla így is egy fotót. Ezt észre sem veszi.
Menjünk be a templomba – fordul felém hirtelen. Látszott, hogy tényleg vágyik oda bemenni, vágyik egy kis nyugalomra, csendre.
Rendben – válaszolom, miközben elmosolyodom, és arra gondolok, hogy az ember hitét nem lehet egykönnyen elvenni. És ez mennyire jó!
A templomban alig vannak. Leülünk. Csendben. Lopva oldalra nézek, erre a kedves lélekre, aki megőrizte gyermeki őszinteségét. Ez egyébként csak kivételes alkalmakkor nyilvánult meg számomra. Ilyen volt az utolsó találkozásunk vége, amikor életem egyik legkedvesebb, színes pillangóként felrebbent pillanata esett meg velem. A kis, angol faluban a templom mellett búcsúztunk el. Innen a házukhoz egy hosszú ösvény vezetett be. Kislányos könnyedséggel szaladt a ház felé, majd félúton elkiáltotta magát: „szeretlek!”

„Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.”

(Pál apostol első levele a korintusiakhoz – részlet)

 (Fotó: http://wallpoper.com/images/00/00/90/63/butterfly-in-black_00009063.jpg)

 

 

 

 

 

 

Reklámok
Categories: Anglia, angol, au-pair, barátság, booksandsoul, Cambridge, család, Erdély, fiatalság, hit, igaz történet, London, Nagy-Britannia, novella, székely, szeretet, téli mese, téli történet, történet | Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.